Az alábbi rövid szöveget egy képregény kiadvány számára berheltem. Minthogy Sajdik Ferencről szól, aki formálisan a szakosztályunk tagja, és mert akadhat egy-két olyan kolléga, akit érdekelhet, közzéteszem itt is.
A XX. századi esztéták a stílus meghatározásakor gyakran hivatkoztak Buffonnak arra a híres aforizmájára, mely szerint “A stílus az ember”, és bár nem volt ez mindíg így, és ma sincs feltétlenül (sőt!), a “hír” igaz: az alkotó személyisége megjelenhet a műveiben, többé-kevésbé meghatározva a tartalmat és a formát, a kompozíciót és az arányokat, olykor egyéni nyomot hagyva a technikán is… Így akaratlanul is feldereng az alkotó világnézete, a gondolkozásmódja, az értékvilága és a jelleme; a szókban, a vonalakban vagy ecsetnyomokban kvázi “pszicho-szeizmografikusan” reflektálódnak a sajátos érzelmek és indulatok, de még a zenei interpretációkban is fölsejlik az előadó személyisége – stílusa. Feltéve persze, hogy nem fedik el az obligát – a “piac” által elvárt – trendek és irányzatok, a formakultuszok- és divatok, a játékos formainkognitók és stílusreminiszcenciák, vagy ami rosszabb: a gátlástalanul “átvett”, mert korábban már bevált stílusok.
Sajdik Ferenc munkáinak jelentős része “külső intenciók” erőterében: a publicisztika és az alkalmazott művészetek világában jött létre – ott, ahol mindig is inkább erénynek, vagy legalábbis bocsánatos bűnnek számított a szatócs mentalitás, a szervilizmus és a személytelenség, – ahol az alkotói autonómia és a művekben megjelenő személyiség mindig is valamiféle fogyatékosságnak számított. Mindezek ellenére – ellenében? – Sajdik karikatúrái, illusztrációi, rajzfilmjei és képregényei egy autonóm alkotó közvetlen, természetes megnyilvánulásai, ha úgy tetszik: tárgyiasulásai. Olyannyira, hogy aki ismeri, magától értetődőnek tartja a témáit és a formavilágát, a figuráinak sajátos arányait és dinamikáját, meg persze a humorát, mert mindez éppúgy ő maga, mint ahogy a hangja, a nézése, vagy a járása; – de magától értetődőnek tartja az is, aki csak a munkáit ismeri. Ezért is szeretik annyian a rajzait, ha úgy tetszik: őt magát. A titok nyitja a műveiben (is) megjelenő K e d v e s s é g lehet; egy halkszavú, az orra alatt örökké somolygó férfiember – vagy ahogy egy humorista kollégája jellemezte: egy “kortalan férfitündér” – természetes, közvetlen kedvessége, amiben mindenki szívesen szemléli a jobbik énjét és az őt körülvevő világ emberibb felét.
A képregény – és ezen belül a néhány képkockából álló comic strip – nem tartozik a munkásságának “fő csapásirányához”. Ritkán rajzolt képregényt, inkább csak akkor, ha egy-egy comicsba kívánkozó ötletet sajnált kidobni, vagy ha olyan szerzőpárral (humorista kollégával) dolgozhatott, aki a kedvére való, vállalható témát kínált. Sajnos ezekből a közös munkákból csak ritkán született olyan átütő hatású képregény, mint pl. a “Virsli”. Mégis, volt egy kivételesen sikeres képregényrajzoló korszaka: a felszabadultabb, közvetlenebb és életszerűbb Buksi képtörténetek évekig tartó ciklusa. Ezek a 60-as évek második felében, a Ludas Matyiban hetente megjelent kis comicsok nemcsak a képregényrajzolói munkásságának kiemelkedő darabjai, de a személyes életének is egy fontos korszakát dokumentálták, ti. a 3-6 éves címszereplő(nő) szemlátomást nagy szeretettel megrajzolt “kalandjait” a saját hasonló korú kislányainak ténykedései ihlették.
Szép számmal vannak olyan képregényrajzolók, akiknek a stílusát, vagy inkább a stílust helyettesítő ábrázolástechnikai modorát és az eszközrendszerét alapvetően a “műfaj sajátosságai” határozzák meg; és olyanok, akik visszafogottan használva a “műfaj” eszközeit, a saját, korábban már kialakult, természetes stílusukban rajzolnak képregényt – is. Sajdik a képregényt, akárcsak a publicisztikai karikatúrát, az animációt, a festészetet, vagy a kisplasztikát csupán kifejezésmódnak tekinti a téma (egy gondolat, egy ötlet, vagy egy humoros történet) legkézenfekvőbb megjelenítési módját keresve, így a képregényei is inkább tűnnek Sajdik műveknek, mintsem “képregényszerű” képregényeknek. Sajdik világában a képregény eszközrendszerét maga alá rendeli – elfedi – a stílus, és ezzel kölcsönhatásban a karikatúra alkotói módszere. Ez így van jól, ha valódi stílusról (valódi emberről) és valódi karikatúráról van szó…
Utószó
Sajdik Ferenc a 90-es években fokozatosan visszavonult – a “termelésből”. Azóta azzal foglalkozik, amivel mindig is szeretett volna: szabadon fest gyönyörűséges, kedvesen humoros városképeket, ismert vagy csak ismerős utcákat és tereket jövő-menő, mitmaholó emberekkel, meg persze madarakkal, kutyákkal és macskákkal (akik olykor szintén emberek), mintha önmagának…, noha szerencsénkre nem. Az elmúlt húsz évben készült közel ötszáz festményében kiteljesült a stílusa, a maga nemében tökéletes formai és technikai harmóniába oldva mindazt, ami a köznapi létünkben különálló részletek zűrzavaros, aránytalan és összefüggéstelen halmazának látszik: az időt és a teret, a részeket és az egészet, az ember világát és a természetét…
stalker
2012. január 15.
Legutóbbi hozzászólások