Nemes Zolié a Kétfilléres!

Kedves Karikaturisták, kedves Érdeklődők, kedves Kollégák!

Az olyan alkalmakon, mint amilyen ez a kiállítás-megnyitó, néhány óráig könnyebb azt hinni, hogy a karikatúra semmivel sem kevésbé elismert műfaj, mint mondjuk a sajtófotó vagy a képzőművészet bármilyen más ága. De mind tudjuk, hogy ez csak illúzió: hiába gyűlt össze ma este ennyi ember, arra már senki nem venne mérget, hogy holnap akár csak fele ennyien is eljönnek. Mert a karikatúra ma a legalulbecsültebb művészeti ág – nem is csak az értékéhez képest. A médiában csak elvétve jelenik meg egy-egy, ráadásul nem is csak a nyomtatott sajtóban, ahol a gazdasági nehézségek indokul szolgálhatnának: az online újságokban, ahol pedig nem kell a papírlapnyi helyet minél gazdaságosabban, minél több karakterrel kitölteni, még annyi karikatúra sem jelenik meg, mint nyomtatásban. Ráadásul – egyedüliként a képzőművészetben – kritikája sincsen; tulajdonképpen már nem is nevezhető szakmának, hiszen az egész országban egy-két ember tud csak megélni belőle. A többieknek hobbi-, hivatásszerűen.

Több oka van annak, hogy miért alakult ez így – a legfőbb mind közül talán az, hogy a sajtó, csakúgy, mint a nagyközönség, nincs tisztában azzal, hogy mi ma a karikatúra. A legtöbben azt gondolják, nem egyéb, mint két elnagyolt figura a zöldséges pult előtt, a kép alatt egy sornyi közepes poénnal. És mivel nem látják az ennél jóval színesebb palettát, sokszor az a kevés sajtókarikatúra is az ilyenek közül kerül ki – ezzel erősítve a sztereotípiákat: és kész is van az ördögi kör. Pedig már ez, a 2010-es év karikatúráit bemutató kiállítás is ízelítőt ad annak a bizonyos palettának a színeiből, és még csak nem is ad teljes képet a magyar karikatúraművészetről. Van itt részletesen, igényesen kidolgozott karikatúra és akad kevésbé megmunkált is; vannak egyszerű, hamar elfelejthető poénok és vannak olyan rajzok, amik jó ideig motoszkálnak még a fejünkben; akadnak az év egyes eseményeit feldolgozó képek és vannak, amelyek örökérvényű témákat járnak körül.

De még mielőtt beletörődnénk a helyzet megváltoztathatatlanságába, nem árt leszögezni, hogy ha kielégítve nincs is, igény mindenképp van a nagyközönségben a jó karikatúrára. Erre nem is csak abból lehet következtetni, hogy a jó humorú, egyéni stílusú, kritikus megnyilvánulások az írott sajtónak is messze a legnépszerűbb, legolvasottabb cikkei – márpedig a jó karikatúra pont ilyen, csak itt a vonalak a betűk helyett más formákat alkotnak. Ennél konkrétabb bizonyíték is van: az idén elindult Párkocka.hu, ami napi egy, két-három képkockából álló karikatúrát jelentet meg, minden várakozást felülmúlóan népszerű. Minden nap 3-400 nem is pusztán a látogatók száma, de azoké, akik még a Facebookon is kinyilvánítják a tetszésüket: akik lájkolják a rajzokat. Pár hete az egyik kis képregényt 2300-an lájkolták: ha ennyien jönnének el egyszerre erre a kiállításra, egy teljes nap kéne, hogy mindegyikük bejusson a terembe.

Úgy tűnik, az internet a legnagyobb kihívás és egyben a legnagyobb lehetőség a mai karikatúra-szakma számára; azon művészek számára, akiknek a legnagyobb része évtizedek alatt szokott hozzá a kizárólag nyomtatott megjelenéshez. A lehetőség az egészen új rétegek megszólításában, az évtizedes sztereotípiák megdöntésében rejlik; a kihívás pedig abban, hogy kompromisszumok nélkül keltsék fel ennek az új közönségnek a figyelmét.

Az elismertségen kívül minden más tényező adott ehhez: a kelet-európai karikatúra jó, hiszen az a néhány évtized, amíg nem lehetett nyíltan viccelni, megtanított mindenkit a sorok, vonalak közt elrejteni a mondanivalót, ezzel téve mélyebbé, összetettebbé a rajzokat. De jó a magyar karikatúra is: rangos világversenyekről, nemzetközi pályázatokról hoznak el díjakat, okleveleket a magyar alkotók. Vannak kiállítások, mint ez is, és bár ezt még senki nem látta, a legutóbbit, a KOKSZ Műhely tárlatát a Kempinski Galériában még Robert DeNiro is végignézte. És a szakmának van egy élő közössége, amely Halász Géza folyamatos munkája miatt a Magyar Újságírók Országos Szövetsége szakosztályai közül az egyik legaktívabb. A szakosztálynak pedig van egy gyakran frissülő blogja, és most már egy díja is – politikai érdekek nélkül, demokratikusan, értő kuratórium (azaz a szakma egésze) által odaítélve. Kétfilléres díj – támogatók, presztízs és az ország megtisztelő figyelme mellett nem is lehetne ennél nagyobb összegű.

Most ez a lyukas kétfilléres a legnagyobb elismerés, amit magyar karikaturista kaphat – talán ez az első lépés az egyforintos díj felé. Aztán a határ a csillagos ég.

Nem tudhatom, miért pont a díj ez évi nyertese kapta a legtöbb szavazatot a szakosztály tagjaitól, de elnézve a karikatúráit, ötleteim azért vannak. Noha a nyertes képei első ránézésre, rögtön befogadhatóak, a könnyen érthetőségért cserébe nem áldozza fel a színvonalat: a grafikái közelebbről megnézve alaposan kidolgozottak, jól komponáltak, mindegyiknek már a színvilága közvetít valamilyen, a képaláíráshoz vagy a címhez illő hangulatot. A poénok pedig abból a fajtából valók, amelyek kétszer hatnak: amikor elhaladunk a képek előtt, először mulatunk rajtuk – de ha továbbmegyünk, akkor is bennünk motoszkálnak még, aztán lehet, hogy a mosoly is lehervad idővel a szánkról. A Kétfilléres díj idei nyertese: Nemes Zoltán.

A lyukas kétfilléres és az oklevél mellé a kArton Karikatúra Galéria és Múzeum felajánlott néhány üveg bort is a nyertesnek, hogy legyen mivel megvendégelnie a kollégáit és barátait. A nagylelkű támogatást Ónody Ágnes, a kArton Karikatúra Galéria és Múzeum művészeti vezetője adja át, néhány szó kíséretében.

Kovács Bálint

A kiállítás katalógusa itt nézhető meg (vagy tölthető le)

NOL-cikk