A MÚOSZ Karikaturista Szakosztály Blogja

Körülbelül három hónappal a felszabadulás után készülhettem, mivel negyvenhat márciusának elején jöttem a világra. Gyermekkoromról nemigen maradtak emlékeim, legfeljebb kis epizódok, összefüggéstelen történetek. Az óvoda udvarán játszom, a lellei nyaralás közben a többi süvölvénnyel a "vadnyugati préripusztán kovboj lovagol"-t óbégatva Szabó Mari szép szõke haját bámulom, vagy hogy a lónak, melyet a lábánál kezdtem rajzolni, már nem fért a feje a papírra. Ötvenhatban hõsiesen harcoltam. Emlékszem, a dobtárat a legnagyobb cipõkrémes dobozból készítettem. A forradalmat ellenben mindig meg kellett szakítani, mert azokban az idõkben nemigen engedtek az udvaron játszani.Nagy Jánosnak hívták a rajztanárom. Az õ támogatása nélkül nem kerülhettem volna erre a pályára és most talán egy másik bolygó körül keringenék. A Képzõmûvészeti Szakközépben a díszítõszobrász szakon igyekeztem elsajátítani azokat az ismereteket, melyeknek még ma sem vagyok birtokában. Járt egy egyiptomi riporter a suliban és néhányunkkal spontán beszélgetést folytatott a jövõnkrõl. Majd egy napig tanultuk a szöveget, melyet a direktórium fogalmazott és melyben arról biztosítottuk az egyiptomi népet, hogy híven fogjuk szolgálni a szocialista mûvészetet, azután másnap ismét önfeledten szidtuk a szocreált és Flamm Feriékkel fennhangon üvöltöttük a "can't buy me love"-t. Az igazgatóság által vázolt jövõ nem jött be, viszont a katonaság igen. Bedõ alezredes megbízott, hogy május elsejére fessek egy monumentális munkás figurát. Átmentem Ék Sándorba és megalkottam életem egyik sorsdöntõ alkotását. Munkás alulnézetbõl. Elkészülte után behivatott a Bedõ és éles hangon nekem szegezte a kérdést. - Mondja, Békési honvéd, maga szerint a munkásosztály hülye?! - A békaperspektívából adódóan valóban a fej volt a legkisebb és a perspektíva erõsen túlzó volt,így azután a fõiskolai felvételhez nélkülözhetetlen engedély elmaradt. Leszerelés után az épületszobrászat szinte minden területén elõfordultam. Most csak azért nem sorolom fel maradandó alkotásaimat, mert ez az idõszak nem tartozott életem legsikeresebb évei közé. A filmgyárban is tüsténkedtem egy ideig. A "Hahó, Öcsi" sárkányfeje és egy többméteres szappantartó õrzi kezem nyomát. Innen váltottam a hetvenes évek elején a dekorációra. Tizenhét év a tapétaragasztó társaságában. Ez alatt az idõ alatt csak két maradandót alkottam, Dórát és Gábort. Ez volt az az évtized, mikor szinte mással nem foglalkoztam, csak a gyerekekkel. Nyolcvanötben megkíséreltem egy társammal reklámirodát mûködtetni, de megbuktunk. Ezután levonultam a pincébe és csak kilencvenben jöttem föl. Két másoló géppel és egy vágógéppel segítettem aláaknázni a rendszert. Emlékezetes idõszak volt. A politikai szinjáték szinte minden szereplõje megfordult nálam és már akkor is egymást szidták. Mikor röpcédulákat készítettem a Jurta Színház részére, majdnem megbuktam, de mázlim volt. Kiszúrtak és meglátogattak, de mire megszólalt a csengõ, már minden biztonságos helyen volt. Kellettek ezek a kalandok. Ekkor kezdõdött a karikatúrista korszak. Az elsõ ilyen produkció Pozsgay Imrét ábrázolta dõltcsillagos koronával és ezt az akkor bontakozó ellenzék fel is használta röpcéduláin. Néhány év múlva egy kiállítás kapcsán Kaposváron jártam és az egyik vendéglátóipari üzemegységben a söntésen kitûzve láttam viszont ezt a képet. A múlt hatása a jelenre, ihattam egy ingyen sört. Miután egy nyílt levél formájában tiltakoztam a Morvay jelenség ellen a "168 óra"-ban, megkeresett az Új Szabadszáj képszerkesztõje és megkért, hogy dolgozzam velük. A szabad szájú lap után a Ludas Matyi következett és azt hiszem, itt formálódtam valóban karikatúristává. Nagy kár, hogy a politikai nézetkülönbségek szétzilálták a szerkesztõséget és ez odáig vezetett, hogy kilencvenkettõben kirúgtak. Jó kis hecc volt. Bepereltem a Hírlapkiadót és két évre rá meg is nyertem a pert, de közben megszûnt a Ludas. Akármilyen furcsán hangzik, bírói döntés alapján visszahelyeztek az újsághoz és még hónapokon keresztül voltam egy nem létezõ lap fizetett munkatársa. Kiállítások sokaságával múlattam az idõt. Meghívtak Bécsbe, Gráczba, Frankfurtba rajzolni. Ekkor dolgoztam a Magyar Hírlapnak, a Mai napnak és bemutatkoztam a Hócipõben is. Kilencvenháromban jutottam el Amerikába és itt választottak be a WittyWorld szerkesztõségébe. Ugyanennek az évnek a végén részt vettem egy japán fesztiválon is. Omiya City Tokyótól egy kicsit északkeletre húzódó városka és karikatúra zarándokhely. A nemzetközi csapat feladata egy közös fal elkészítése volt a Manga Múzeum részére. Hasonfekve, a helyi TV nagy örömére, papírzsebkendõvel festettem meg a kollégák lecsöpögõ festékpacáiból a magam karikatúráját. Sûrû lett az életem. A következõ év eleje már a Népszavánál talált, ahová Kereszty András invitált és pályafutásom legjobb három évét ennek köszönhetem. Itt készítettem a kilencvenháromban kifejlesztett számítógépes portrék javát. Mint minden jónak, egyszer ennek is vége lett. A Ludas Matyi fõnix módjára még egy idõre magához tért, és ekkor a fõszerkesztõ visszahívott. Ez ma már ismét csak történelem. A Soros Alapítvány elküldött Kazahsztánba fesztiválkodni. Jó volt. Tudtad, hogy a kazah ember, ha éppen nem megy vagy fekszik, akkor guggol? Nos, ennyi az életem 1998-ig. Az ezt követő 13 évben meg csak úgy elvótam :) PS.: A saját weblapomról nyúltam le Ctrl+C valamint Ctrl+V billentyű kombinációval minek után megláttam, hogy nem szerepelek a tagok listáján.