A MÚOSZ Karikaturista Szakosztály Blogja

Az alábbi rövid szöveget egy képregény kiadvány számára berheltem. Minthogy Sajdik Ferencről szól, aki formálisan a szakosztályunk tagja, és mert akadhat egy-két olyan kolléga, akit érdekelhet, közzéteszem itt is.

A XX. századi esztéták a stílus meghatározásakor gyakran hivatkoztak Buffonnak arra a híres aforizmájára, mely szerint “A stílus az ember”, és bár nem volt ez mindíg így, és ma sincs feltétlenül (sőt!), a “hír” igaz: az alkotó személyisége megjelenhet a műveiben, többé-kevésbé meghatározva a tartalmat és a formát, a kompozíciót és az arányokat, olykor egyéni nyomot hagyva a technikán is… Így akaratlanul is feldereng az alkotó világnézete, a gondolkozásmódja, az értékvilága és a jelleme; a szókban, a vonalakban vagy ecsetnyomokban kvázi “pszicho-szeizmografikusan” reflektálódnak a sajátos érzelmek és indulatok, de még a zenei interpretációkban is fölsejlik az előadó személyisége – stílusa. Feltéve persze, hogy nem fedik el az obligát – a “piac” által elvárt – trendek és irányzatok, a formakultuszok- és divatok, a játékos formainkognitók és stílusreminiszcenciák, vagy ami rosszabb: a gátlástalanul “átvett”, mert korábban már bevált stílusok.

Sajdik Ferenc munkáinak jelentős része “külső intenciók” erőterében: a publicisztika és az alkalmazott művészetek világában jött létre – ott, ahol mindig is inkább erénynek, vagy legalábbis bocsánatos bűnnek számított a szatócs mentalitás, a szervilizmus és a személytelenség, – ahol az alkotói autonómia és a művekben megjelenő személyiség mindig is valamiféle fogyatékosságnak számított. Mindezek ellenére – ellenében? – Sajdik karikatúrái, illusztrációi, rajzfilmjei és képregényei egy autonóm alkotó közvetlen, természetes megnyilvánulásai, ha úgy tetszik: tárgyiasulásai. Olyannyira, hogy aki ismeri, magától értetődőnek tartja a témáit és a formavilágát, a figuráinak sajátos arányait és dinamikáját, meg persze a humorát, mert mindez éppúgy ő maga, mint ahogy a hangja, a nézése, vagy a járása; – de magától értetődőnek tartja az is, aki csak a munkáit ismeri. Ezért is szeretik annyian a rajzait, ha úgy tetszik: őt magát. A titok nyitja a műveiben (is) megjelenő  K e d v e s s é g  lehet; egy halkszavú, az orra alatt örökké somolygó férfiember – vagy ahogy egy humorista kollégája jellemezte: egy “kortalan férfitündér” – természetes, közvetlen kedvessége, amiben mindenki szívesen szemléli a jobbik énjét és az őt körülvevő világ emberibb felét.

A képregény – és ezen belül a néhány képkockából álló comic strip – nem tartozik a munkásságának “fő csapásirányához”. Ritkán rajzolt képregényt, inkább csak akkor, ha egy-egy comicsba kívánkozó ötletet sajnált kidobni, vagy ha olyan szerzőpárral (humorista kollégával) dolgozhatott, aki a kedvére való, vállalható témát kínált. Sajnos ezekből a közös munkákból csak ritkán született olyan átütő hatású képregény, mint pl. a “Virsli”. Mégis, volt egy kivételesen sikeres képregényrajzoló korszaka: a felszabadultabb, közvetlenebb és életszerűbb Buksi képtörténetek évekig tartó ciklusa. Ezek a 60-as évek második felében, a Ludas Matyiban hetente megjelent kis comicsok nemcsak a képregényrajzolói munkásságának kiemelkedő darabjai, de a személyes életének is egy fontos korszakát dokumentálták, ti. a 3-6 éves címszereplő(nő) szemlátomást nagy szeretettel megrajzolt “kalandjait” a saját hasonló korú kislányainak ténykedései ihlették.

Szép számmal vannak olyan képregényrajzolók, akiknek a stílusát, vagy inkább a stílust helyettesítő ábrázolástechnikai modorát és az eszközrendszerét alapvetően a “műfaj sajátosságai” határozzák meg; és olyanok, akik visszafogottan használva a “műfaj” eszközeit, a saját, korábban már kialakult, természetes stílusukban rajzolnak képregényt – is. Sajdik a képregényt, akárcsak a publicisztikai karikatúrát, az animációt, a festészetet, vagy a kisplasztikát csupán kifejezésmódnak tekinti a téma (egy gondolat, egy ötlet, vagy egy humoros történet) legkézenfekvőbb megjelenítési módját keresve, így a képregényei is inkább tűnnek Sajdik műveknek, mintsem “képregényszerű” képregényeknek. Sajdik világában a képregény eszközrendszerét maga alá rendeli – elfedi – a stílus, és ezzel kölcsönhatásban a karikatúra alkotói módszere. Ez így van jól, ha valódi stílusról (valódi emberről) és valódi karikatúráról van szó…

Utószó

Sajdik Ferenc a 90-es években fokozatosan visszavonult – a “termelésből”. Azóta azzal foglalkozik, amivel mindig is szeretett volna: szabadon fest gyönyörűséges, kedvesen humoros városképeket, ismert vagy csak ismerős utcákat és tereket jövő-menő, mitmaholó emberekkel, meg persze madarakkal, kutyákkal és macskákkal (akik olykor szintén emberek), mintha önmagának…, noha szerencsénkre nem. Az elmúlt húsz évben készült közel ötszáz festményében kiteljesült a stílusa, a maga nemében tökéletes formai és technikai harmóniába oldva mindazt, ami a köznapi létünkben különálló részletek zűrzavaros, aránytalan és összefüggéstelen halmazának látszik: az időt és a teret, a részeket és az egészet, az ember világát és a természetét…

stalker

Bár ezt a cimkét én berheltem, a megnyitó pontos helye és időpontja számomra is rejtély – sőt, egyelőre a Béla számára is -, de ha jan. 25 és márc. 5. között valaki épp arrafelé sörözik, beugorhat…

Jan. 18. Közben meglettek a hiányzó adatok. Cím: Rytířská 25 – 27 110 00 Praha 1; Nyitvatartás: pondělí – čtvrtek 10 – 18 hodin, pátek  10 – 14 hodin (hétfőtől csütörtökig 10-től 18 óráig, pénteken 10-től 14 óráig).

Jan. 22. Az e-cimkét kicseréltem egy cseh nyelvűre. Viccesebb, és jobb a tipográfiája is.

Jan. 23. Végül a megnyitó időpontja: jan. 25. (szerda), 18 óra.

Kedves kollégák, ahogy a tegnapi bejegyzéséből, vagy a tegnap esti bejelentésemből értesülhettetek, Békési Joe kollégánk kilépett a szakosztályból.

Nem örülök a döntésének, mert a társaság egyik alapító tagjáról, jóideig sikeres elnökéről, és azon kollégák egyikéről van szó, akik szakmailag is a topon vannak; de nem örülök azért sem, mert a szakosztály át-, vagy újraszervezésében számítottunk rá. Másrészt viszont ezzel a szerencsétlen (ki)lépéssel nem akármilyen örömet okozott azoknak, akik módszeresen (!) próbálták (próbálják) tönkretenni néhány kolléga szakmai és emberi hitelét; köztük a Gézáét, a Zoliét, a Marabuét, végül az övét; – egészében véve a társaság szakmai munkáját.

Ahogy az néhány hozzászólásból kitűnik, a támadások (hazugságok, rágalmak, mocskolódások és önreklámozó nyomulások) következtében előállt vitákat páran “személyeskedésnek”, kicsinyes marakodásnak élik meg, közös nevezőre hozva a támadókat a megtámadottakkal. Minthogy jónéhány megtámadott kolléga korábban már “félreállt” – és most Békési Joe is -, talán már világosan látható, hogy nem erről van szó… Abban nem vagyok biztos, hogy eme “békéltetők” világosan akarják látni a helyzetet, ezért írtam az egyik utolsó hozzászólásomban, hogy “nincsenek illúzióim”. Annak ellenére nincsenek, hogy ennek a támadásnak a módszerességét a tegnap esti megnyitó kéretlen záró “cirkusza”: B-toy kolléga műsora is bizonyította.

Szar a helyzet. A szakosztály számos kombattáns tagja már eddig is “félreállt”; a kiállítások szakmai színvonala – ezért is – egyre inkább kritikán aluli (ezt a véleményemet – amivel nem vagyok egyedül – fenntartom); a blogunkat “politizáló”, mocskolódó és rothasztó beszólások árasztják el, egyenként hátbatámadva azokat, akik ezért a szakmáért tettek vagy tehetnek valamit. Joe kilépését követően fölvetődött, hogy a példáját követve többen is kilépünk – így a szakosztály elnöke is -, de ezt a lépést taktikai okokból el kellett vessük, óhatatlanul “lesen hagyva” a sorból kilépett barátunkat, mindazonáltal remélve, hogy az átszervezett és megújult szakosztályba visszatér.

Ahogy a történések fényében (árnyékában) és a szakmai “háttérbeszélgetések” során mára már egyértelmű: a megújulás nehezen képzelhető el néhány hátramozdítóval, mindenekelőtt a szakmából már többször keresztül-kasul kizárt Bruhó kollégával és a jobboldali “felfedezettjeivel” – azokkal, akik ezt a szart a háttérből évek óta keverték. A helyzet világos: neki(k) az is jó, ha ez a társaság “csak” szarul működik, de még jobb, ha ennek okán, és néhány további kolléga kiüldözésével végképp “lenyúlhatóvá” silányul. Akkor pedig explicite, hivatalosan is ő lesz – ők lesznek – a Szakma. (Ez így működik – ilyen egyszerű.)

Végül, minthogy ők a magyar karikaturisták, az ilyenformán “szingalézzé” vált kollégáknak kellemes tépelődést és boldog, mindenféle megújulásban bővelkedő új évet kívánok. (stalker)

Tegnap este páran – talán ha tizenöten – körbeültünk a kArtonban és elbeszélgettünk az “Öregről”, megnéztük a róla készült rövid riportfilmet, végül beszéltünk vele egy kihangosított telefonon. A telefonbeszélgetés végén “üzent” a szakmának is, amit – ha technikailag megoldható – mobilról hallhattok a Best OFF hétfő esti megnyitóján. (stalker)

Csak a hangulat miatt ideteszem a beszélgetés hátteréből Stark Attila képeit. (Halász)

Kedves Laci, csak most tudok válaszolni arra a korábbi hozzászólásodra, amiben jelezted, hogy a nemrég föltett arany blondelrámás truvájomat egy régi közös ismerősünktől loptam. Minthogy nem minden tanulság nélkül való (meg itt-ott talán vicces is), megosztom mindenkivel.

Ha lesz egy kis időm, akkor utánanézek, hogy a Lunger Katinak volt-e ilyen rajza (szerencsére még él), illetve annak, hogy hol publikálta és mikor? Egyébként a szövegbuborék “témában” az összes lehetséges formageget, illetve változatot megcsinálták már százszor oda-vissza, úgyhogy ez egy klasszikus vándortéma. Ezen belül olyan truvájt, ahol egy primitív firka csicsás, aranyozott blondelrámát mond (hazudik*) maga köré, eddig nemhogy a Katitól, de senkitől se láttam – téged kivéve, mert te tényleg ilyen vagy, így ez a kis etüd implicite rólad is (de csak “is”) szólt. Ezt valahogy azért megérezhetted, különben nem szóltál volna vissza… Mellesleg elkerülte a figyelmedet a képaláírásban szereplő “pro domo” kifejezés, ami szigorúan véve házon – családon – belüli, átvitt értelemben pedig belső, szűkebb körben történő felhasználást jelent, ami kizárja a plágiumot.

(Arra azért kíváncsi vagyok, honnan tudod, hogy nekem annakideján tetszett az a rajz, amit szerinted elloptam? Ott voltál, mikor tetszett? A Kati néha tényleg meglátogatott, hogy “átbeszéljük” a rajzait, de téged nem láttunk.)

Miért van az, hogy eme jólértesült, fontoskodó hozzászólásodról egy közel huszonöt évvel korábbi, szánalmas ügyködésed jutott eszembe? – jelesül az, amikor megpróbáltad a Polgár Lacit megóvni attól, hogy a Jutka és a Zsófi amúgy átlagos rajztudását velem “palléroztassa”; helyettem – a “veszélyes alkoholista és narkós” helyett (merthogy ezt állítottad rólam) – buzgón ajánlgatva példás életű jómagad. (A Laci végül is jó emberismerő lehetett, mert a lányok ennekutána följártak hozzánk monotípiázni, linót metszeni és nyomtatni, montázsokat csinálni, vagy csak örömből együtt firkálni a lányaimmal.)

Pár éve a szakosztályt próbálod hasonló “meglátásokkal” óvni tőlem és mindazoktól, akik veled ellentétben letettek valamit az asztalra (nem pedig elvettek onnan): jó műveket, értelmes gondolatokat, munkát, segítséget. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy téged annyian, és olyan mértékben tartanak érvénytelennek, hogy már egy értelmes, szakszerű meglátásodat is rosszindulatú baromságnak tartanák – ha lenne ilyened. Azt viszont nem értjük, hogy mi lehetett a célja például ama “jólértesültségednek”, miszerint engem nem is Császárnak hívnak (ilyen trükkel utoljára a Kék Fényes szabólászló próbálkozott a Galántait “leleplező” cikkében, felfedve, hogy a szóbanforgó gyanús személyt eredetileg Grünbergernek** hívták), – vagy annak a szenzációs információnak, hogy nincs érettségim. Utóbbit már csak azért se értjük, mert ezek a leveleid tele vannak súlyos logikai, mondattani és helyesírási hibákkal. Ennek ellenére az érettségidet tudomásul vesszük, és ezennel kinevezünk a szakosztály tiszteletbeli karpaszományos őrmesterének.*** (Ha legközelebb egy szerkesztőségben járva megpróbálod a szakma érdekeit képviselni – noha kéretlenül -, akkor az érettségi bizonyítványodat feltétlenül mutasd be ezzel a levéllel – tanúsítvánnyal – együtt.)

Akár sajnálhatnánk is a magad köré hazudott fontosság szakadatlan elfoszlása, és a mások érvényessége vagy sikerei okán megélt pokoli szenvedéseid miatt, ha mindezek csupán a skizoid jellempszichopátia**** tünetei volnának, de nem csak erről van szó. Te már a betegséged előtt is ilyen voltál. “Gyárilag” vagy ilyen. Nem véletlen, hogy a 70-es évek elején a Fiatal Karikaturisták Stúdiójából (is) rövid úton kitiltottak. Én ugyan nem tiltottalak volna ki, mint ahogy helyed van ebben a szakosztályban is. Minden valamirevaló falunak kell legyen egy bolondja. Akkor is, ha az elébemenve a tájékozatlan idegeneknek, a falu polgármestereként mutatkozik be. (Úgy kell nekik!) Az sincs ellenemre, ha valamelyik újdonsült felfedezetted (hm…) az “Ide nekem az oroszlánt is!”***** hevületében összetéveszti az oroszlánt az oroszlánszarral, sőt… (Szeretem az igazi karikatúrát.)

Sóval mindez ugyan nincs ellenemre, de a “jólértesült” beszólásaidra, ha van egy kis időm, válaszolok. Ezt für alle fälle azért tudnod kell. Hali: Császár Tamás

Jegyzet:

* A blondelráma a műves, klasszikus képkereteket “lebutítva” imitáló hitvány tömegtermékként eleve hazugság: a kispolgári ízlésvilág szimbóluma.

** Nem emlékszem pontosan. Lehet, hogy Grünfeldről, vagy Goldbergről volt szó…

*** A Horthy-kor hadseregében az érettségizettek automatikusan tiszthelyettesi rangot kaptak, amit egy aranyszínű karpaszomány jelzett.

**** Részletes elmekórtan / Pszichopátiák / Esetleírások, vagy Benedek István: Aranyketrec c. könyve

***** A Szentivánéji álomban bemutatott dilettáns színdarab dilettáns színészeinek szerepválasztásáról van szó…